Egyik kedvenc blogunk az Örökségfigyelő, amej legújabb írásában a romépületekhez való viszonyról elmélkedik. Nem meglepő, hisz a nyers vasbetonnal agyonöntött romos diósgyőri várat a magyar várhejreállítások iskolapéldájának tartja. Ismerjük azt a logikai bukfenc-sort a múlt századból, amejik után ma is ott tart pár beavatott, hogy próbálja a pórnéppel megértetni, miért szép a ronda, korszerű a talmi.
A Székesfehérvári bazilika visszaépíthetőségéről szóló rész nagyon tanulságos:
"Ha teljesen figyelmen kívül hagyjuk a dolgok régiségértékét, pontosan az a tényező veszik el, amely miatt eredeti és egyedi az adott emlék. Napjaink igényei pedig aligha kielégíthetőek a korábbi századok válaszaival. Ha valóban szükségünk van a székesfehérvári koronázó templom 1930-as években kialakított emlékhelye helyett egy újra, akkor azt csakis a ma nyelvén érdemes megfogalmazni. Nem azért, mert bárki a megemlékezés lehetőségétől szeretné megfosztani másokat, hanem azért, mert elegendő támpont hiányában csak korunk csúcsminősége lehet méltó egy ilyen helyhez."
Minden mondatában logikátlan okfejtés, ha csak nem értjük azt a világképet, azt a poziciót, amejből beszél. Ez úgy foglalható össze: A múltat végkép eltörölni. Amit meg nem sikerül, azt meg a múltban, magunktól minél távolabb tartani. (Ennek bevett módszere, hogy hozzáépíteni csak minél távolabbi formát a legkorszerűbbnek vélt anyaggal szabad.)
A poszt íróját kell megkérdezni, mi a "kor nyelve", amejen egyedül szólni lehet. Csak azt nem tudom, a második világégés után visszaépített Milánói-, Párizsi-, Kölni dóm előtt is felvilágosultan elfordítja a fejét és keresi az őszinte kockaformákat? Az írás megpróbálja felmenteni a nyugati rekonstrukciókat, mondván azok XIX. századi butáskodások voltak, de azóta jött a nagy hohohó modernizmus.
Sajnos jött, de nem ojan lendülettel, mint nálunk. Ezért is "maradt meg" náluk több településmag, épített örökség. Mert ezek felépítése, megőrzése és továbbépítése ugyanojan fontos, hogy megmaradjon, élő maradjon. És itt fordulunk rá a poszt utolsó soraira, amejek miatt ezzel a bejegyzéssel kezdjük a blogot:
"Az évszázadok során keletkezett hiányok úgy beszélnek a magyar történelemről, mint ahogy a megmaradt részek is. Kiegészíteni, élményt kelteni nem tilos, sőt: hasznos. De jó volna, ha évszázadok múlva is értelmezhető maradna a Himnusz egy másik sora: „Vár állott, most kőhalom”."
Kedves örökségfigyelő. Akik majd újra felépítik a fehérvári bazilikát, azok nem azt kívánják, hogy műemlékeinket látva a Himnusz legsötétebb versszaka értelmezhető legyen ("Vár állott, most kőhalom; Kedv s öröm röpkedtek, Halálhörgés, siralom Zajlik már helyettek. S ah, szabadság nem virúl A holtnak véréből, Kínzó rabság könnye hull Árvánk hő szeméből!"), hanem a következő, záró versszakból építkeznek:
"Bal sors akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt, Megbünhödte már e nép A multat s jövendőt!"