Kedves Szerző!

Először is engedje meg, hogy kifejezzem örömömet, hogy írásra inspirálta írásom, még ha gyökeresen ellentétesen gondolkodunk is a kérdésben. Próbálok röviden, és tömören reagálni felvetéseire, mivel a témáról jószerivel vég nélkül lehetne párbeszédet folytatni.
Először is tisztázni szeretném egy alapvető félreértését. Ha azt gondolja, hogy az írás elsősorban a 20. század második felének műemléki gyakorlatát igyekszik valamilyen módon áttoloncolni a 21. századba, akkor azt kell, hogy mondjam, vagy Ön olvasta félre a cikket, vagy én nem írtam le elég egyértelműen.
Az írás arról akar szólni, hogy a didaktikus kiegészítés, a műemlékek részleges visszaépítésével elfogadható, sőt gyakorlandó eszköz is, ugyanakkor vigyázni kell, hogy ne essünk át a ló túloldalára, és – ami a legfontosabb – mértékkel tegyük mindezt, valami olyan határmezsgyén, ahol az adott emlék történetisége is leolvasható marad, ugyanakkor mindenki számára élménykeltő bemutatással élünk.
A másik félreértése a diósgyőri várról írottakkal kapcsolatos. Az, hogy a diósgyőri vár iskolapélda volt nem egy értékítélet, hanem egy tény. Diósgyőr a várfelújítás mintájává vált az 1960-as évektől kezdve. Hogy ez jó volt-e, vagy sem, az egy másik kérdés, de erről én magam nem nyilatkoztam, itt pedig legyen elég annyi, hogy ma már ismertek a vasbeton káros hatásai is a középkori falazatokkal szemben, így az alkalmazása – teljes joggal – visszaszorult az utóbbi évtizedekben.
És akkor néhány szóban a reakciójáról: Ön úgy minősít engem, mint aki a „múltat végképp eltörölni” óhajtja. Ez eleve paradox egy örökségfigyelő nevű blog szerzőjével szemben, de hát ha már így szóba hozta szerintem Ön az, aki a múltat el akarja törölni. Ön akarja letagadni azt a tényt, hogy a magyar királyság koronázó-, és királyi temetkező-temploma a 150 éves török uralom, a végvári harcok, a visszafoglalás, és a 18-19. század nemtörődömségének eredményeképp menthetetlenül megsemmisült.
Ez véleményem szerint jóval inkább a történelem és vele a múlt meg nem értésének, és átírásának szándéka. Hol vannak a koronázó-templom fantasztikusan szép síremlékei, azok szépen faragott gótikus, és reneszánsz részletei? Hol van Mátyás király sírja, és bővítése, amelyről semmit sem tudunk jóformán? Hol vannak a templomnak adományozott kincsek? Hol vannak a királyok földi maradványai egyáltalán? Segítek: elpusztultak. Tragédia, de így van. A földi maradványokból, és az épületből néminemű csekély töredék persze még megvan, de ezek nem rajzolják ki elénk a nagy egészet. És éppen itt kell belépnie napjainknak a történetbe, hogy ezeket a töredékeket, amelyek még hiányosságukban is fontos emlékei ennek a nagyjelentőségű helynek, úgy tudjuk bemutatni, hogy bennük rejlő történetiség kirajzolódjon mindenki számára.
Azzal a ténnyel pedig, hogy gyűlöli a kortárs építészetet (vagy annak legalábbis egy jelentős szeletét) nem érzem feladatomnak megküzdeni, ez az Ön keresztje. A közelmúltban a helyszínre lezajlott építészeti ötletpályázat eredményével megjegyzem magam sem voltam megelégedve, de ez nem jelenti azt, hogy ne születhetne napjainkban olyan forma, amely a helyszín szellemét a döntő többség számára beszédesen, méltó módon meg tudja ragadni, és bemutatni. Ha Ön szerint erre egyedül, egy a bazilika formáját, és belső terét a lehetőségekhez mérten idéző megoldás az alkalmas el tudom fogadni ezt a véleményt is. De engedje meg, hogy mindazokat, akik ezzel nem értenek egyet – köztük magamat - ne tartsam a múlt eltörlőjének. És az ilyesféle kijelentések mellőzésével talán egy értelmes párbeszéd kialakulására is megnyílik az esély, ahol a két fél legalább megérti azt, miért és mit mond a másik. Én érteni vélem az Ön álláspontját, ugyanakkor remélem, hogy a fenti sorok közelebb vitték ahhoz, hogy Ön megértsen engem.
üdvözlettel,
Kelecsényi Kristóf
örökségfigyelő blog társszerkesztő

@BDzsH: Köszönjük válaszát!

Habár biztosít arról, hogy érti álláspontukat, ezen válasza az ellenkezőjét bizonyítja. Már csak azért is, mert ojan állításokat tulajdonít nekünk múlthoz való viszony, történeti tények, kortárs építészet kapcsán, amit mi nem osztunk.

Azt a történelemszemlélet vitatjuk, amejet úgy foglalt össze, hogy a 20. század első évtizedeire a modernizmus beköszöntével a világ annyira megváltozott volna, hogy a műemlékvédelemben is új világ jött. Ezzel szemben szerencsésebb vidékeken nem ez volt a kizárólagos gyakorlat. Nem volt kötelező kényszer elkülönülni a múlttól, mivel nem is szakítottak vele. Nem született “új ember”, akinek új építészet kell, aki számára minden, ami előtte volt elzárt “múzeumi tárgy”-ak sokasága. Ezért - például a második világégés után is, ahogy utaltunk rá - visszaépítették, tovább építették, belakták örökségük: így több műemlékük “maradt”
.
“Napjaink igényei pedig aligha kielégíthetőek a korábbi századok válaszaival.”
“... akkor azt csakis a ma nyelvén érdemes megfogalmazni.”

Ez pontosan az a múlttal harcoló gondolkodás, ami mára hazánkban is lecsengett. “Az írás arról akar szólni, hogy a didaktikus kiegészítés a műemlékek részleges visszaépítésével elfogadható, sőt gyakorlandó eszköz...” - összegzi utóbbi válaszában.
Emlékeztetnénk, hogy a modernizmus kifulladásával ezen didaktikus hozzáálláson például hivatalosan már a Krakkói Karta is túllépett, amej történeti kataklizmák esetén elfogadja az épületek rekonstrukciójának mindig is volt gyakorlatát. Igaz, megszorításnak még hozzáteszik, hogy csak abban az esetben, ha kiemelt jelentőséggel bír egy közösség identitására nézve. Ez a tagmondat viszont már elgyengült utóvedharcnak tűnik, hisz csak lépték kérdése, mekkora az a közösség, mejik az az identitás, mejik az a balsors, amit elfogad.
A kulcs az elfogadáson túl meglátni a falakban a templomot, kastéjt, várat, a festményekben az ikont. A múltunk tele van csodálatos teljesítményekkel, amejek eredeti értelmének megértése, bemutatása nem hogy nem áll szemben azok történetiségével, hanem annak feltétele.

Diósgyőr. Iskolapéldája volt a múlttal való militáns szakításra épülő modernkedésnek. Ezzel a fő probléma nem az, hogy a rengeteg beton fizikailag-kémiailag, hanem esztétikailag károsította a várat.

Összefoglalva. Ön úgy véli, azt kifogásoljuk, hogy Ön a “20. század második felének műemléki gyakorlatát igyekszik valamilyen módon áttoloncolni a 21. századba”. Félreért. Azt gondoljuk, hogy írása nem a 20. század gyakorlatának, hanem gondolkodásának fojtatója. Magára veszi és kikéri magának a “múltat végképp eltörölni” állításunk, lehagyván a gondolat második felét. („A múltat végképp eltörölni. Amit meg nem sikerül, azt meg a múltban, magunktól minél távolabb tartani.”) Pedig ez utóbbi, amej a modernista örökségvédelem jellemzője volt és önnél is ezt a hozzáállást vitattuk.